Én ezt a fajta kommunikációt egyik oldalról sem tartom rendben. Sem akkor, ha egy embert aláz le, sem akkor, ha egy egész csoportot ír le egyetlen sértő szóval.

Csakhogy van valami, amiről kevesebbet beszélünk.

Az iskolapadban sokan pontosan ugyanezt élték meg. Csak ott nem volt kamera, nem volt kommentmező, nem volt visszaszólási lehetőség, és nem volt közönség, aki azt mondta volna: „na azért ez így nincs rendben”.

Egyik tanítványom osztályában például azt mondta a tanár: „Na, lássuk, ki nevet a végén…” Lehet ezt viccnek álcázni. Lehet úgy tenni, mintha ez csak egy kis odaszúrás lenne. De egy felnőtt tanulónak, aki eleve szégyennel, félelemmel, több év kihagyással ül ott matekórán, ez nem vicc. Ez üzenet. Azt üzeni: én már most azt feltételezem rólatok, hogy úgysem fog menni.

És igen, lehet, hogy abban az osztályban is volt, aki nem tanult eleget. Lehet, hogy volt, aki lazábban vette. Lehet, hogy volt, aki tényleg nem tette bele azt, amit kellett volna. De attól még nem lehet egy egész csoportot úgy kezelni, mintha mindenki nevetség tárgya lenne.

Ahogy egy politikai közösségben sem minden ember ugyanaz, úgy egy osztályban sem minden tanuló ugyanaz.

Csak az iskolában a tanuló sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben van. A politikusok vitatkozhatnak egymással. Visszaszólhatnak. Odavághatnak. Elmondhatják egymásról a véleményüket, aztán majd a közönség eldönti, mit gondol erről.

De egy tanuló az iskolapadban nem így ül ott. Ő legtöbbször nem mondhatja ki, amit gondol. Nem vághat vissza. Nem állhat fel minden leértékelő mondat után, hogy „tanár úr, ez most nem korrekt”.

Sok felnőtt nő nem úgy érkezik hozzám, hogy „Edit, van egy kis gondom a másodfokú egyenlettel.” Hanem úgy érkezik, hogy évek óta cipel magával mondatokat. „Én matekból hülye vagyok.” „Engem mindig annak néztek.” „Nekem ez úgysem fog menni.” „Biztos velem van baj.” Ezek a mondatok nem a semmiből születnek. Sokszor egy régi tanári megjegyzésből, egy osztály előtti megszégyenülésből, egy félmosolyból, egy odaszúrásból, vagy abból, hogy valaki nem magyarázott, hanem minősített.

Pedig a tanulásnak nem így kellene működnie. Aki tanulni jön, az nem ellenfél. Nem nevetség tárgya. Nem egy csoportos címke része. Nem „azok egyike, akik úgysem fogják megcsinálni”. Hanem ember. Lehet, hogy elakadt. Lehet, hogy évek óta kerüli a matekot. Lehet, hogy már többször majdnem feladta. De ettől még nem kevesebb. Csak lehet, hogy végre nem címkékre, hanem rendszerre lenne szüksége.

Én ezért nem azzal kezdek, hogy „hogy lehet, hogy ezt nem tudod?”. Hanem azzal, hogy megnézzük: hol szakadt el a fonal. Melyik alap hiányzik. Melyik fogalom nincs a helyén. Mi az a pont, ahol eddig mindig szétesett az egész. Mert a matekban nagyon sokszor nem az a baj, hogy valaki alkalmatlan. Hanem az, hogy rossz helyen próbálta folytatni. Egy olyan ágon kapaszkodott, amely alatt nem volt törzs.

A Fordított Tudásfa szemléletben nem megszégyeníteni akarjuk az elakadást, hanem megtalálni. Mert amit megtalálunk, azt már rendbe lehet tenni. Nem osztály előtt, nem lekezelve, nem úgy, hogy „ezt már tudnod kellene”, hanem felnőttként, méltósággal, célzottan.

Ezt szeretném, ha ma magaddal vinnéd: nem biztos, hogy veled van baj. Lehet, hogy egyszerűen túl sokáig próbáltál olyan mondatokból tanulni, amelyek nem építettek, hanem bezártak.